Mindenkinek nehéz volt az elmúlt év, és sokan még most is gondokkal, problémákkal küzdünk. A közvetlen közelünkben élők, a szomszédok, a segíteni akarók közössége, egyházi közösségek, civil szervezetek tudnak segíteni, feltéve ha tudnak a problémáról. Ehhez azonban fontos, hogy merjünk beszélni, kapcsolódni, segítséget kérni: bízzunk a közösség erejében. Vendégszerzőnk, Simon Erika mentálhigiénés szakember, a közeli Szada alpolgármesterének gondolatait olvashatjátok a közösség megtartó erejéről.
Amikor vállalkozást tervező nőknek tartok tréninget, sokszor használom az útvonaltervezés példáját: ahhoz, hogy elérjük a célt, látni kell, hogy honnan indulunk, tudni, hogy pontosan hová is szeretnénk eljutni, és hogy mivel közelítünk a cél felé.
Sokszor jutott ez a példa eszembe, amikor az újév került szóba.
Amikor megnézzük, hogy „honnan indulunk” akkor muszáj tényszerűen számba venni a helyzetet. Teljeskörűen, szembenézve a nehézségekkel is. Nem elhazudva, ha majd belepusztultunk abba, amit az otthontanulás jelentett a gyerekkel vagy pont ellenkezőleg, mekkora könnyebbséget jelentett, hogy nem kellett az iskolába eljutást megoldani és egész sokszor még ki is aludhatta magát.
Egy egész országnak kell most azzal szembenézni, hogy az egészségügy elérte a határait, hogy nem voltunk felkészülve a digitális oktatásra, hogy nemcsak tragikus gazdasági visszaesés ért el minket, hanem annak következményeit se tudjuk kezelni. A tények, amikkel szembe kell nézni, ebben az évkezdésben sokszor súlyosak.
Nem egy család van, ahol egy bevétel kiesése a nyomor szélére sodort mindenkit. Nem egy család van, ahol a táppénz mértéke miatt már választani kell az evés, a csekkek befizetése és a gyógyszerek kiváltása között. Nem egy család van, ahol az anyának évek óta dédelgetett vállalkozást kellett elengednie, mert a járványhelyzet elviselhetetlen plusz terheket rakott rá. Nem egy család van, akiknek nagy ház és autók látszatából kell megkeresni, hogy hogy tudnak segítséget kérni, mert a korábban magától értetődő hitelfizetés hirtelen teljesíthetetlen teherré vált.
Nem egy ember van, aki életében először a szomszéd lánytól kér kölcsön hó vége felé. Nem egy ember van, aki több száz kilométerre ragadt a külföldön tanuló párjától. Nem egy ember van, akinek igazi pokollá vált az otthon.
Mentálhigiénés szakemberként pontosan tudom, hogy ilyenkor igaz az az állítás, hogy segíthet, ha arra fókuszálok, hogy mi jó az aktuális helyzetemben. Saját magamnak adhatom ezt a tanácsot, de egyúttal szigorúan tilos ezt mástól elvárni. A pozitív gondolkodás, amikor a jóra fókuszálunk, adott körülmények között lehet jó eszköz, viszont nagyon pontosan kell tudni, hogy ezt elsősorban magunktól várhatjuk el, mástól nem, soha, semmilyen körülmények között.
Vagyis akkor, amikor felmérjük, hogy honnan indulunk, akkor magunknak számba vehetjük a nehézségek mellett mindazt, amit ez hozott. Hogy esetleg onnan kaptunk segítséget, ahonnan nem is gondoltuk volna. Hogy végre szembenéztünk azzal, ami soha nem volt örömteli az életünkben, de könnyebb volt a megszokott úton menni, mint változtatni. Hogy már világosan látjuk, hogy mekkora terheket viszünk. Hogy esetleg végre először át is tudunk adni a terhekből. A lényeg az, hogy tényleg látnunk kell a tényeket, hogy pontosan „hol is vagyunk”.
És meg kell tudnunk fogalmazni, hogy hova szeretnénk eljutni.
Van, hogy annyi a cél, hogy legyen fűtés a lakásban. Van, hogy fontos cél maradt a diploma megszerzése. Van, hogy csak túlélés a cél, hogy ne essen atomokra az anya és a gyerekek kapcsolata az összezártság miatt. Van, hogy a cég életben tartása a cél. Van, hogy pont most akarunk egy új álmot megvalósítani.
Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, nagyon sokat tud segíteni, ha ezt meg is osztjuk másokkal. Amikor terveink vannak az előrelépésre, akkor ez sokszor könnyebb, gyakran találjuk meg így a támogatókat, plusz erőforrásokat.
Amikor nehézséggel nézünk szemben, akkor ez sokkal nehezebbé válik, de érdemes tudni, hogy a segítség is sokkal könnyebben tud érkezni, ha képesek vagyunk a gondokat megosztani másokkal.
Azt, hogy „mivel közelítünk a cél felé”, most leginkább a kapcsolataink fogják meghatározni. A legnagyobb nehézséget megélők számára a szociális háló túl lazán szőtt ahhoz, hogy a bajba kerültek többségét megtartsa. A közvetlen közelünkben élők, a szomszédok, a segíteni akarók közössége, egyházi közösségek, civil szervezetek nyújtanak most nagyon sokat.
A meglévő, megmaradó álmok valóra váltása is nagyban múlik azon, hogy kikkel tudunk kapcsolódni, kik tudnak társaink lenni az új úton.
Meggyőződésem, hogy a közösségek ereje segíthet a túlélésben, és ami segíthet az álmok valóra váltásában. Építsünk rá!
Simon Erika
mentálhigiénés szakember