Október 6-án az aradi vértanúkra emlékeztünk

Október 6-a olyan hősök tisztelete, akik megértették a kor, 1848-49, a pillanat feladatát és vállalták azt. Olyan magyar és más nemzetiségű férfiak halálának gyásza, akik a magyar függetlenség ügye mellett a világszabadság eszméiért is küzdöttek. Október 6-a emléke nem lesújt, megfélemlít, hanem bátorít, ösztönöz: kiváló emberek áldozták életüket a magyar nemzetért és egész Európa szabadságáért. Nekünk, utódoknak cselekedeteinkben, a mai kor harcait vívva igyekeznünk kell méltónak lennünk hozzájuk! 2001. óta ez a nap a magyar nemzet gyásznapja.

Trabalka Szilvia alpolgármester emlékező gondolatai:

„Október 6. A gyásznak ünnepe.
Bitófák árnya, kínja lengi át.
Az én lelkemre mégis sohasem
Borulnak, hullnak gyászdrapériák.
Gondolatban fehérbe öltözöm,
A gyásznak ősi, büszke szép jelébe,
Fölgyújtom hitem ezüst csillárját,
S felemelt fővel felnézek az égre:”

A magyar történelem során sokszor gyászoltunk. Ritka az örömteli ünnep. Az aradi vár északi sáncában és a vártól délre eső területen 171 évvel ezelőtt ezen a napon végezték ki az 1848-49-es szabadságharc 13 katonai vezetőjét.

Az 1849-es év elején az európai forradalmak már mind elcsendesedtek, egyedül a miénk tartotta magát. A kezdeti diadalokat követően azonban a túlerő miatt fegyverletételre kényszerültünk.
Az aradi vérontás előzménye a világosi fegyverletétel volt, mely a császárban bosszúvágyat ébresztett azért, mert nem az osztrákok előtt kapituláltunk, hanem az oroszok előtt tettük le a fegyvert.
A letett fegyvereket 434 szekér szállította el. 64 honvédzászló a cári kincstárba került. A Kossuth-bankókat már augusztustól égetni kezdték és december végére a magyar pénzjegyek felét megsemmisítették. Haynau a tiszti foglyokat templomokba, vendéglőkbe záratta. Azokra a foglyokra, akik osztrák seregben szolgáltak és onnan álltak át, zeneszó mellett 50 botütést méretett.

Október 6-án az aradi vértanúkra emlékeztünk

1849. október 6-áig nem volt példa arra, hogy egy fegyverét önként letevő hadsereg vezéreit őrült bosszúvágytól hajtva megtorlás gyanánt kivégezzék.
„Tizenháromszor tizenháromnál, de még százszor tizenháromnál is több volt, akit azok a bitangok a magyarok első sorából kipusztítottak.” – írja Illyés Gyula Fáklyaláng c. drámájában.

E katonák sokban különböztek egymástól. Volt, aki forradalmárnak vallotta magát, mások csak esküjükhöz kívántak hűek maradni. A magyarok mellett volt közöttük szerb, horvát, német és örmény, de anyanyelvtől függetlenül csak a haza, a becsület, az adott szó számított, mert a magyarok alkotmányára esküdtek fel, esküjük szerint védték a magyar népet és adták érte életüket. Nemzeti hovatartozástól függetlenül igaz magyarként cselekedtek, mert azonosultak a magyar nemzettel, képviselték annak érdekeit és vállalták annak sorsát.
Az aradi vértanúk kultusza már a kivégzés napjával megkezdődött. Az az emberi méltóság, ahogyan vállalták sorsukat, mély nyomot hagyott a szemtanúkban: a 13 mártír honvédtiszt bátran állt hóhérai elé. A holttesteket elrettentésül estig kinn hagyták, ezzel a lépéssel azonban azt érték el, hogy a környező településekről ezrek zarándokoltak a vesztőhelyre, a helyre, melyet a zsarnokság Golgotává avatott.

„Fájó mosollyal le ne nézzenek,
Mert gyávák lettünk, bitangok talán,
S nem merjük az ősi utat járni
A „szent szabadság áldott hajnalán”
Ne félj, Uram, jöhet még száz Arad,
Nem rettent kín, se könny, se a vér, a baj!
Még lesznek vidám arcú harcosok,
Mert még él, még él a Hit, és él a: Faj”

Az ünnepi megemlékezést itt nézhető meg:

Ossza meg másokkal is a cikket!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük